Zöld erdő mélyén, kispatak szélén,
párjával élt egy öreg cigány.
Vén öregember nótája nem kell,
nem kell a nótája senkinek se már.
Szép tavasz járja zöld a fa ága,
kis galamb vígan turbékol a fán.
Ősz feje kábult a szíve kitárult,
párjához így szól az öreg cigány.
Hol van a hegedűm párom, tavasszal minden vidám.
Városba elmegyek máma, én az öreg cigány.
Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány,
öreg cigány a vén cigány.
És a vén ember eltipeg csendben,
hóna alatt a kopott hegedű,
Alig bír járni, lábain állni,
de szívében mégis ott él a derű .
Városba érve, fáradtan lép be
egy csillogó fényes terem ajtaján.
Vére fellobban, a szíve megdobban,
középre tipeg az öreg cigány.
Nagyságos uraim kérem, nem tudom ismernek-e még,
Könyörgöm, de sokat húztam valaha réges rég,
Egyszer még hadd muzsikáljak, szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni hogy él még a vén cigány,
öreg cigány, a vén cigány.
Csend lett egy percig így szól az egyik,
jó uraim mulatunk ma ugye.
Nyissanak ajtót , ezt a vén rajkót
látni szeretném repülni tud-e.
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért,
kint van az ember kész van a hatás.
Jó öreg párja már halva találja,
beszól az ajtón, urak jó mulatást.
Nem muzsikál sohasem már,
csendes lett a vén cigány.
Alussza erdőben álmát,
vadgalamb búg a fán.
Öreg vén anyóka sírját,
virággal díszíti már,
Vadgalamb sírva dalolja,
élt egyszer egy cigány,
öreg cigány a vén cigány.