Esik eső sűrű cseppje, sötét felhők alatt.
Szomorúan verdesi a ragyás csárda falat.
Tört ablakán süvít a szél, benne rozzant lámpa,
Meg-meginog hosszú drótján, füstös már a lángja.
Vendég ide hogy is jönne, ily cudar időbe’.
A csaplárné is ott alszik fent a kármentőbe’
Hej, mert olyan jómadarak most már nem is járnak,
Mind elpusztult régen vége a betyár világnak.
Ám de mégis ajtó nyílik, lassan belép rajta,
Őszült ember, meglátszik, hogy régi betyár fajta.
A csaplárné is nagyot néz, hogy még egyszer hallja,
Kocsmárosné, száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra!
A vén betyár egyre ordít, fokosát forgatja,
Kocsmárosné, száz szál gyertyát,
Száz icce bort, ide az asztalra!