Egyszer egy asszony tört be életembe,
Aki megtanított csókra, szerelemre!
Pompás dalokat szőtt lelkem fátyolából,
De egyszer csak megunt s eldobott magától!
-Szeszélyes kedvében lelkem összetépte
És én mégse tudom megátkozni érte:
-Fájó könnyek szántják, érte sápadt arcom
S mégse kell nekem más, csak az az egy asszony,
Az a drága, kicsi, kökényszemű asszony!
Nem mondom: azóta öleltem már mást is!
Vártam már reszketve más virágnyílást is!
Pislogott szívemben új szerelmek mécse,
De azt az egy tüzet nem pótolta mégse!
- Idevezítő, forró, égig érő láng volt,
Perzselt és emésztett, világított, lángolt
S mielőtt belepné, eltemet az alkony:
Csak egyszer csókoljon még meg az az asszony,
Az a drága, kicsi, kökényszemű asszony!